Betta és kölyke, Laan amolyan "mellékmentés". Egy bajban lévő német dog szukát vett át egy családtól a fajtamentés, de volt ott még két másik rászoruló kutya. Ilyenkor, ha tehetjük, nem hagyunk hátra senkit, hanem egyeztetve az egyes tevékenységi csoportok között az egyebekre is igyekszünk valami megoldást keresni. Így lett bónusz alapos kutya az évekkel korábban az Illatos útról kihozott Betta és vad gyermeke, Laan.

Értük mentünk. Azt már tudtuk, hogy Laant gyakorlatilag születése óta nem érintette ember, így kértük a bejelentő családot, hogy valami módon szedjék őt össze, hogy ne kelljen a sötétben kergetőznünk. Így is tettek, s bár megharapta őket a kis vadóc, de bezsuppolták egy használaton kívüli nyúlketrecbe.

Munka után siettünk Zsinivel értük. A család jelezte, hogy szerintük be kellene bódítani a kicsit, mert nagyon vad. Mi nem igazán hiszünk a nyugtatókban, gondoltuk, megnézzük, hogy mennyire veszélyes a helyzet. Egy sufnin átmászva, a sötétben magunkat össze-vissza törve átjutottunk a ketrechez, amely előtt egy hatalmas lyuk tátongott.

"Oda ásták be magukat a kutyák" - tudtuk meg.

Remek, egy sötét sarokban lévő, a nyulak után sem lefertőtlenített, de a halálra vált kiskutya által is összepiszkított ketrecbe mi sem teszi könnyebbé a behajolást, mintha még arra is kell figyelni kell, hogy közben ne csússzunk át "Csodaországba".

Laan rettegett, s bár próbálta a fogait mutogatni, de valahogy mégsem volt annyira meggyőző, az évek alatt már számos félős-rettegős kutyával hozott össze minket a sors, nála nagyobbakkal is, így alig telt bele tíz perc, s a nyakig ürülékbe burkolt fekete gombóccal már a kocsi felé tartottunk.

A rendelőig Laan tökéletesen leamortizálta a szállítóboxot, minden jött belőle, annyira ideges volt, de a rendelőben szépen viselkedett. Átnézték, kapott egy azonosító chipet, egy féreghajtót, egy veszettség oltást és lehetőséget egy szebb életre. Ezt persze nem a rendelőben kapta közvetlenül, de igyekeztünk.

A kijáratnál történt a baj. Az ölben lévő kiskutya a friss levegőn úgy határozott, hogy akkor ő most elmenekül, s kihasználta azt a pillanatot, amikor egyik kezemmel az ajtót csuktam be, s lazult a szorítás, mely testét testemhez tapasztotta. Nekilendült, de mivel fogtam azért, az arcomba harapott. Eltartottam, hogy a további sérüléseket elkerüljem, de a mozdulattól bepánikolt. Hogy ne ejtsem le a magasból, térdre dobtam magam, persze ő küzdött: a rendelő előtt egy visító kutyán próbáltam úgy fogást találni, hogy ne csúszhasson ki a kezemből, hiszen ha elmenekül, soha többé nem fogtuk volna meg, de ő sem adta könnyen magát, harapott, csípett. Egy pici, rettegő fogsor volt az egész kutya.

Sikerült.

Laan most az Ebreménynek köszönhetően ideiglenes befogadónál van, ahol Viki felügyelete alatt megkezdődött a szocializációja. Laan esélyt kapott, de hány elvadult, emberi kéz által soha nem érintett kutya lehet kis hazánkban? Őértük ki felel? 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.